Kicsinál, mar, dühít, bánt, gyilkol. És persze hagyom. Így megy ez már mióta.. Van értelme? Aligha.. Az ember egy önző, bonyolult és hihetetlenül érthetetlen lény. Rosszul vagyunk összerakva. A váramat ugyan már erősítem, építgetem, újabb és újabb bástyákat emelek, de a falak nagy része ismét csak illékony és tünékeny anyagokból áll. Az alján ismét csak gyufaszálak, amik dominó módjára borulhatnak a legkisebb ellenállás során.
Hiába, talán Kőmíves Kelemenné járt jobban...
...S mi volt a kezdet, az lesz majd a vég...
Ha valaki nekem egy éve arról mesél, ami most a jelenem, jó eséllyel egy nagyot nevettem volna rajta. Soha nem gondoltam volna, hogy a világ ekkorát tud fordulni velem. Kicsit más lett minden. Kicsit felbolydult az életem, s lám, így is lehet. Gyűlölöm magamat így, ugyanakkor örülök az élet minden egyes pillanatának. Egészen pontosan még két hétig. Aztán... köd, szürkeség, magány, menekülés, düh, és keserűség.
Pontosan egy éve kezdődött minden.. aztán nem volt visszaút. Többet tud rólam, mint bárki más. Most eltűnik az életemből. A hozzám legközelebb álló barát. Útnak indul, hiszen egy vándor.. Féltem az úttól, veszélyes vizekre fog evezni. Hiába minden.. talán kicsit fontos lettem a számára, vagy csak egy leszek a sok közül, akikkel összehozta az élet. Akárhogy is.. nekem egészen biztosan nem lesz Valaki a tömegből. Hiszen az Egyetlen, aki minden titkomat ismeri..
A szelence bezárul.
,,Szökött vonat, sosem jön már vissza,
Rossz irányban egy vakvágányon
Úgy tűnik, majd egyszer megérkezem valahová
Mégis, valahogy sem itt, sem ott nem vagyok.
Tudsz-e nekem segíteni emlékezni; hogyan is kell mosolyogni?..
Odáig mehetek, ahová már senki más,
Olyasmit tudok, amit még senki más...
Minden olyan lelketlennek tűnik,
Nappal, éjszaka, föld és ég.."
https://www.youtube.com/watch?v=Zf8n0rc1JHc
Lássuk csak... milyen jóságokkal jár együtt, ha valaki elveszíti a Hozzá legközelebb álló Barátokat? Nos, elsősorban ez jót tesz a szemnek, hiszen a könnyek tisztítják a szemet. Tiszta sor. Továbbá jót tesz az alaknak... én pl. már több, mint egy napja nem érzek éhségérzetet, ebből adódóan nem is éreztem szükségét annak, hogy táplálékot vegyek magamhoz. Valószínűleg a csalódást megelőző stressz is nagyban segített ebben.:-) De ez semmi esetre sem követendő példa. A speciális szemápolási módszerem, és a fogyókúrám egyedi.. úgy is ideje pár kilót leadnom:-)
Ma arra ébredtem, hogy belém hasított a felismerés; nem csak egy rossz álom volt, a keserű valóság, amit kaptam. Nem, sírni nem fogok már, a könnyek tegnap elfogytak. A fogadalmamat tartom, én is elkezdtem égetni.. Ő még nem tudja.. nem is sejti... hát ma megtudja. Csak pár sor, és belátja, meggyűlöltem az embereket.
Ha túl közel engeded Őket, teljesen védtelenné válsz, és persze az tudja a legélesebb tőrt döfni beléd, aki tényleg ott van.. benne a szívedben.
De a jégburok már elkészült.
Nincs értelme megbízni, nincs értelme közel engedni. A fájdalom, amit a búcsú okoz, örök heget hagy. Elég volt belőlük!!
Nem kell a kedvesség, a barátság, a mosoly. Egyszer minden véget ér. Egyszer minden barát elhagy. Miket is írok? Hiszen már el is hagyott az összes. Önző módon örökre akartam Őket. Mindig is túl naív voltam. Most talán megtanultam a leckét. A szívembe hiába zárom be Őket, a kezüket nem foghatom mindig. Jobb mielőbb engedni... hadd menjen a maga útján.. égessen hát mindent fel.. hisz így egyszerű.. Örökké csak én vagyok, aki megég.. Egyedül kuporogva a sötétben. De tanulok a hibáimból, már el is kezdtem.. mostantól én égetek! Nem kell az újabb, nem kell a jó szándék! Gyűlölni fogom és soha nem jöhet közel többé már...SENKI!
Többé senki..
A függöny felgördül. És Ő játszik. Táncol. A maszkokat kénye-kedve szerint cserélgeti. Könnyed mozdulatokkal a világot szédíti. És játszik. Mindig úgy, ahogyan az illő, és kívánatos. Modoros. Mindig a szépet és a jót mutatja a közönség felé, mert így tartja kedve. Bájolog, mert Neki így tetsző. Csal és csalogat.. Ám tökéletes táncában a lépést olykor... elvéti.. félrebillent az álarc..
Látom Őt. Mosolygok. A Művész sorra elvéti a lépéseket.. hibát hibára halmoz, de tovább táncol. Elhiszi, hogy a világ olyan, amilyennek Ő az álarc mögül látni óhajtja. És azt képzeli, talán mégsem láthattam Őt. Mert az Ő világában láthatatlan maszk nélkül.. De a malőr megtörtént.. Láttam Őt. És ezt Ő is tudja..
Hogy mi lesz a tánccal?A függöny felgördül, és a Művész tovább játszik.. De két szemében már ott a félelem (vagy boldogság) aprócska lángja; őszintének is látták..
Valahol messze járok... talán nem Ők hagynak el. Talán én megyek. Talán más lettem, vagy talán más leszek.
Nem keresnek, elhagynak a régi Lelkitársak. Így lesz ez azzal az egy-egy mostanival is?
Kevesen vannak, egyre kevesebben, az ember egyre magányosabb. Még hogy társas lény?Már egyre kevésbé hiszem. A láncok elszakadnak, az emlékek elhalványulnak. Az utak szerteágazóak. Nem foghatsz vissza senkit. Mindenki a maga útját járja. Így helyes.
Tanulni kell a felejtést és az újrakezdést. A rendületlen előre tekintést. A hátrafelé nem járható út... Hiába a könny, hiába a darabokra tört szív. Ha nem kell egy lélek, ha nincs rá szükséged, elhagyhatod. És egyetlen szó nélkül megsemmisítheted..
Szerda. A folyosón mámoros állapottól megrészegült egyetemistának nevezett céltalanok kacsáznak egyik szobától a másikig. Néha elvétik az ajtót. Zárni kell. A szobámat már csak a képernyő fénye, és a kintről beszűrődő ócska lámpa villódzása világítja meg.
Ezek az évek mégsem lehetnek céltalanok. Hiszen itt mindenki a maga útját keresi. Még a legrészegebb is, aki hörögve bukdácsol a lépcsőfokokon mindig feljebb-feljebb megfontolt lassúsággal. A plázacicák bágyadt tekintetéből is értelem is sugárzik majd, ha rálép arra az ösvényre, amiről úgy véli; az lesz a saját útja.
Idejöttünk. Azt várjuk ettől a pár évtől, hogy megtaláljuk azt, ami nekünk kell. A hivatásunkat, a céljainkat, a terveinket, egyáltalán... magunkat. Vannak szerencsések(?), akik céltudatosan már úgy tértek ide, hogy tudják, merre kell menniük. Őket mindig irigykedve figyelem. Én csak kutatok még, próbálok egy olyan tükröt találni, ami megmutatja azt a nőt, akivé illene lassacskán felnőnöm. Bár ez a kutatás minél sürgetőbb, annál jobban kapkodok, és talán hátrálok is. Néha elkapok egy-egy kapaszkodót, de ezek a fogódzók illékonyak, mint a homokszemek, semmivé válnak az ujjaim között, és én útnak indulhatok újra egyedül..
Kopognak a cipősarkak, a cigifüst is eltömíti már ezt az apró szobát. Nincs mese, ha nem szeretnék füstmérgezést kapni, utat kell nyitnom a kinti tiszta, ámde rettentően hűvös levegőnek. Bár most még ez is jól esik.
Ezen a szerdán nem csatlakozok a céltalanok mókás táborához. Ma magányosan keresem az utam takaróval a fejemen.. Füstben, sötétben, egyedül... Talán így világosabbá válik minden..
,,Ha boldog akarsz lenni, ne gondolkozz azon, ami jönni fog, vagy ami fölött nincs hatalmad; a jelennel foglalkozz, és azokkal a dolgokkal, amelyeken változtathatsz." Christopher Paolini
Káosz a fejben, a lélekben, a múltban, a jelenben, a jövőben.
Sosem voltam egy rendszerető, pedáns ember, de most aztán tényleg csak zűrzavart találok magam körül. Néha látok némi fényt, akkor átlátok rajta. De aztán újra sötét lesz, és a dolgok elvándorolnak a helyükről, és újra meg kell találnom őket.
Most jól jönne egy súgógép, aki megmondaná, mit is kellene tennem, mi a helyes, okos döntés, ami a legkevesebb fájdalommal jár, vagy egyszerűen mert az a jó.
Ami a legjobban bánt, az a saját tehetetlenségem. Segíteni akarok, megváltoztatni akarok, meggyőzni akarom, tudni akarom..
Hiszek a Sorsban, hiszem, hogy mindennek oka van, ami megtörténik velem/velünk. Még ha így is szemlélem a világot, sokszor nem értem, vagy nem akarom érteni, mi miért történik.
Vannak céljaim, terveim, amiket igyekszek elérni, megvalósítani, de sokszor érzem: kevés vagyok én mindezekhez.
Sokan mondják, hogy ne rágódjak annyit az Élet nagy dolgain, hiszen felesleges. Tudom mi fog történni. Tudom, hogy fájni fog, épp ezért akár ki is kerülhetném ezt, de végül úgy sem teszem. Mazochizmus felsőfokon.
Ugyanúgy belehalok, ha kiderül, egy más világ várja, távol. Az utóbbi időben sok Baráttól búcsúztam, búcsúzok. Erősen fogynak, akik szeretnek. Kicsit néha úgy érzem, nem is szerettek igazán, hogy csak úgy itt hagynak.. Ez lehet, hogy butaság, de a távolság miatt elgyengül majd az az lánc, ami Velük összekötött.
Ők mennek, én egyelőre maradok. Egyre magányosabban. Nem vagyok társaságfüggő, de akihez ragaszkodom, ahhoz nagyon.. és ahogy elmennek, úgy egy-egy darabot elvisznek belőlem is. Ez az ősz erről szól.
,,Mert minden búcsú az ember tragédiája."Madách Imre
Tagadhatatlanul... Jazz + Az is jól megénekelte...
Az este tanulsága: soha ne ijedj meg annyira a zuhanyzóban a hideg víztől, hogy aztán leejtsd a fogkefédet, hogy aztán felszedés közben bevágd a fejed tetejét a zuhanyzóban lévő tálcácskába. Mert az fáj. Au. A kollégiumi zuhanyzó további szépségei: a fülkében ajánlatos öltözni... de lehetőleg úgy, hogy miután felvetted a pizsidet, a hátaddal véletlenül se nyomd meg a vízmegnyitó gombot, különben kapsz egy kis repetatust... Nos, ma ez is megvolt. És a Szomszéd Catman Joe-t hallgat(tat az egész szinttel).
De a kedd szebbnek ígérkezik. Bizakodom.
A mai nap 4:30-kor kezdődött. Az állomáson a pénztárnál sorakozva hallottam, hogy egy néni a következőt mondja a pénztáros hölgynek: ,,Adjon nekem egy olyan öregjegyet!":-) Aranyos volt.
Az egyik délelőtti óránkon egy ,,barkács-rádióról" készült filmet néztünk meg. Ötven év felettiek készítették a műsorokat, a hallgatóság is a hasonló korúakból állt. Mutattak képeket egy idősek otthonáról. Egy hetven-nyolcvan év körüli bácsika és nénike kézenfogva ballagtak az otthonban. Ilyenkor mindig elmosolyodok, és őszintén örülök, hogy vannak még ilyen szépségek a világban. Igazán boldogok lehetnek. Szeretnék én is így megöregedni a Párommal.
Csütörtökön, vagy pénteken utazok Pestre. Oda, abba a rusnya nagy városba. De már nagyon várom, most hívogató a főváros, vár néhány Jóbarát.:-) Ők Igaziak. Talán jövő ilyenkor már nem kell fél-egy éveket várnunk, hogy találkozhassunk...
Lássuk a holnapi horoszkópot: azt jósolják a Halak jegyűeknek a csillagok, hogy zűrösen fog indulni a nap, de később sikerül ezt megoldani és teljes erőbedobással futhatok neki az újabb kihívásoknak. És neki is futok! Hiszen muszáj!:-)
,,Add meg minden napnak az esélyt, hogy életed legszebb napja legyen!"Mark Twain
Nem, ez a vidámvasárnapos felszólítás nem mindig fekszik nekem sem, de úgy érzem, szándékosan kell kutatni az életben az aprócska örömöket, azokat a pirinyó örömforrásokat, amelyekkel mégis élhetővé válik a földi lét.
Valaki egyszer azt mondta rám, idealista vagyok. Miért is? A tündérmese-effektus miatt. Ja, kérem, abból már felébredtem. Ettől függetlenül meg tudom különböztetni a helyest a helytelentől. De az, hogy valaki tudja, mi a jó, és mi a rossz, ettől vajon jó ember lesz? Nem, biztosan nem. Az emberek nagy része tudja, mi lenne a kívánatos lépés, döntés, válasz, és mégsem úgy cselekszik. Hogy miért? Mert uncsi jónak lenni? Mert az ember eredendően bűnös? Mert van egy ,,szükséges rossz", egy kisördög bennünk? Van, aki szántszándékkal választja a rossz utat. Miért? Talán a múlt miatt? Azon már nem lehet változtatni. De a jövőben talán lehet valamelyest a rosszat is jobbá tenni.. Lehet?
is fel voltam ma már készülve, míg vártam, hogy a telefonom megcsörrenjen. A jól ismert gyomorgörcs, reszketés és félelem lett úrrá rajtam abban a néhány percben. Aztán végre felcsendült a megnyugtató, és vidám hang a kegyetlenül szívbemarkoló helyett. Így életben maradtam én is... De milyen iszonyú érzés az, ha már a legrosszabbra is fel kell készülni. De ha bekövetkezett volna... talán már tényleg elvesztettem volna a hitemet minden földi jóban... Hiszen most össze kell tartanunk, csak Egymásra támaszkodhatunk.
Tegnap este beszélgettem Vele. Nehéz dolgokról. Sosem hittem volna, hogy ennyi őszinte és komoly mondatot kapok majd. Ez több, mint amit remélni mertem. Büszke vagyok Rá. Kamaszként tud egy felnőtthöz méltón viselkedni olyan élethelyzetekben, amilyenekben ez sajnos muszáj. Igen, Ő az én Öcsém!
Nálam sokkal okosabb emberkék már megállapították, hogy a két lábon járó földlakók testében és lelkében hétévente komolyabb változások mennek végbe. Nem szoktam mindenféle humbukot elhinni, de be kellett látnom - így a 21-et betöltvén -, bizony nem akkora butaság ez az állítás.
Február után mintha Csipkerózsika álmából ébrednék. Sajnos azonban nem a zöld szemű hercegem ébresztett, hanem egy égzengés, folyamatos villámcsapások, -melyek közvetlenül mellettem csaptak be - keltettek a tündérmeséből, amiben ezidáig éltem.
A beszélgetések, a hallott élettörténetek, az elhallgatott bűnök ráébresztettek; nem mindenki olyan jó, mint amilyennek mutatja Magát. Nem mindenki olyan boldog, mint amilyennek tűnik. Talán kissé szánalmas, hogy eddig elhittem a mázt, a rózsaszínt és hogy csupán fekete és fehér létezik.
21 elmúltam. Nem állítom ugyan, hogy felnőttem, mindenesetre most már másképp szemlélem a világot, amelyben élek. Jobban odafigyelek a mondatokra, a gesztusokra, a jelzésekre. Próbálok még hinni a jóban, hogy vannak még Igazak, és próbálom kevésbé észrevenni a gúnyt, az utálatot, a kétszínűséget, és koncentrálok az őszintékre, és azokra, akiket szeretek. Hiszem, hogy vannak még jó emberek, akikben lehet bízni, akikre lehet mosolyogni, és akik bátorítanak, és tényleg érdeklődnek a másik sorsa iránt.
Remélem, 28évesen majd pozitívan csalódom a világban és magamban. Lesz mit helyrehozni..
