Szerda. A folyosón mámoros állapottól megrészegült egyetemistának nevezett céltalanok kacsáznak egyik szobától a másikig. Néha elvétik az ajtót. Zárni kell. A szobámat már csak a képernyő fénye, és a kintről beszűrődő ócska lámpa villódzása világítja meg.
Ezek az évek mégsem lehetnek céltalanok. Hiszen itt mindenki a maga útját keresi. Még a legrészegebb is, aki hörögve bukdácsol a lépcsőfokokon mindig feljebb-feljebb megfontolt lassúsággal. A plázacicák bágyadt tekintetéből is értelem is sugárzik majd, ha rálép arra az ösvényre, amiről úgy véli; az lesz a saját útja.
Idejöttünk. Azt várjuk ettől a pár évtől, hogy megtaláljuk azt, ami nekünk kell. A hivatásunkat, a céljainkat, a terveinket, egyáltalán... magunkat. Vannak szerencsések(?), akik céltudatosan már úgy tértek ide, hogy tudják, merre kell menniük. Őket mindig irigykedve figyelem. Én csak kutatok még, próbálok egy olyan tükröt találni, ami megmutatja azt a nőt, akivé illene lassacskán felnőnöm. Bár ez a kutatás minél sürgetőbb, annál jobban kapkodok, és talán hátrálok is. Néha elkapok egy-egy kapaszkodót, de ezek a fogódzók illékonyak, mint a homokszemek, semmivé válnak az ujjaim között, és én útnak indulhatok újra egyedül..
Kopognak a cipősarkak, a cigifüst is eltömíti már ezt az apró szobát. Nincs mese, ha nem szeretnék füstmérgezést kapni, utat kell nyitnom a kinti tiszta, ámde rettentően hűvös levegőnek. Bár most még ez is jól esik.
Ezen a szerdán nem csatlakozok a céltalanok mókás táborához. Ma magányosan keresem az utam takaróval a fejemen.. Füstben, sötétben, egyedül... Talán így világosabbá válik minden..
,,Ha boldog akarsz lenni, ne gondolkozz azon, ami jönni fog, vagy ami fölött nincs hatalmad; a jelennel foglalkozz, és azokkal a dolgokkal, amelyeken változtathatsz." Christopher Paolini
